Állj a sarkadra!

Kavarognak a gondolataim, hol is kezdjem az elején, vagy a végén, a tetején vagy az alján, vagy talán annak a határa már úgyis (mind)egy, úgyhogy a legjobb talán, ha beleFOGok (csak azért se vágok) a közepébe.

„Állj a sarkadra!” – biztosan hallottad már, de vajon megtetted-e? És ha igen, akkor mi változott?

Ha szeretnéd az alapoknál kezdeni a tested összerendezését, akkor elég jó kiindulásnak ígérkezik, hogy két lábbal álljunk a földön. – Nem csak szó szerint! Hanem akkor hogyan? Különben is minek rendezkedjek?

Megsúgom: (Ép testben, ép lélek)

S ha valaha már számba vetted mennyi mondásunkban, szólásunkban rejtőznek beszédes kifejezések a test különböző részeivel társítva, akkor talán már te is elgondolkodtál azon, honnan ez az ősi tudás, és mit takar. Vagy mit a-KAR?

Mert mondhatom, hogy: „Szomorú vagyok…”vagy azt, hogy „Megszakad a szívem”. Az egyiket tudomásul veszed, a másikkal együtt rezdülsz, valamit megérzel, átérzel, s ezzel máris eleget kap, aki beadja a derekát és kiböki mi nyomja a szívét, a vállát, vagy szorítja a torkát.

Ezek miatt a gondolatok miatt újra azzal a csodás csecsemőkori rácsodálkozással ünnepeltem a felismerést, hogy megint valami egyszerű, nagyszerű, de leginkább természetes forrásra bukkantam, nem messze magamtól. Bennem. Benned. Körülöttünk.

Hogy egyik szavamat a másikba ne öltsem…
Végre nem csak mezítláb álltam a sarkamra, hanem belül is. Eldöntöttem, hogy szólni fogok, és akinek füle van az meghallja, a többiek pedig bottal üthetik a nyomát, hogy miért szakad le a derekuk, fáj a térdük, jelez a testük. Úgyhogy ahelyett, hogy csak tipródom, s töprengek: Ne szólj szám, nem fáj fejem, inkább megírom az első “Test-KÉPező” napló bejegyzésemet, s utánam a vízözön.
Azt gondoltam milyen frappáns leszek, átadom azt a tudást, amit innen-onnan elolvastam, átszűrtem, és kívül-belül ízig-vérig lemozogtam, hogy segítsek képezni a testemet, és másokét. Tévedtem. A testem képez engem. Az anyanyelv már csak tudja. Réges régen megmondta, mit tegyél, ha egyensúlyt szeretnél:

„Állj a sarkadra!”

Ha biomechanikailag is szeretnéd egyensúlyba hozni magad (és ki ne szeretné? 😉 ), akkor javaslom fogadd meg. Csak állj meg egy pillanatra napközben bárhol – otthon, a közértben, az utcasarkon – és figyeld meg, hol a testsúlyod?

Vidd a sarkad felé, úgy hogy a talpad teljesen a talajhoz simuljon, a lábujjaiddal semmiképp se kapaszkodj, akkor inkább engedj vissza feléjük a súlyból.
Ha az élet úgy hozta, hogy állni nem, de ülni tudsz, akkor az ülőgumókra tekinthetsz sarkakként.
Ha a súlyod jelentősebb részét a sarkaidon hordod, akkor a csontok összerendezettsége által az ízületek egy optimális ín és szalag feszítettségbe kerülnek, s így levehetsz egy kis terhet innen-onnan, többek közt a lábfejedről is.
Máskülönben néhány szalagot és izmot túlterhelve csak „lógsz” a szöveteiden – a szalagjaidon, és izmaidon. Ne vess magadra követ ezért, hajlamosak vagyunk a kényelmesebbet választani, mert elfáradunk, aztán megszokjuk és már észre sem vesszük és természetessé válik. Itt a lehetőség, hogy rajtakapd magad, játsz vele(d).

Számít, hogyan állsz. Hogy pontosan mennyit, azt majd lépésről-lépésre megtudhatod.

Akinek cipősarka van az vajon ugyanúgy a sarkára tud állni, mint akinek nincs?
Erről majd legközelebb.

Ha megszámoltad hány testrészes mondást rejtettem el a szövegben (van egy kakukktojás is!), akkor juppí, rajtad a sor, adj hozzá, hogy kerekebb legyen!
Vagy írd meg milyen, amikor a sarkadra állsz!

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *